A nagy szerelmi vallomás

Kedves Cortez! Cortez!

 

Fogalmam sincs, hogy olvasod-e valaha ezeket a sorokat, de igazából nem is érdekel. Már nem. De ha egyszer mégis lesz elég bátorságom odaadni, akkor jó, ha tudod, te vagy a hibás. Igazából mindenért. Elnézést az indulatokért, de most tényleg nagyon mérges vagyok. Nem fogok elnézést kérni az indulataimért, mert nem hiszem, hogy bármit is tettem volna, vagy legalábbis olyat nem tettem, amit te ne tettél volna velem, legalább ezerszer! Nem tudom, hogy mi a bajod. Nem tudom, mit vétettem. Nem tudom, hogy valaha helyre jön-e az, ami még el sem kezdődött, de már elromlott. Fogalmad sincs semmiről. Fogalmad sincs arról, hogy mi volt/van/lesz bennem, és ami igazán elkeserít, hogy nem engeded megmagyarázni. Megharagudtál egy ostoba vicc miatt, ami nem is igaz? Te komolyan azt hiszed, hogy én csináltam belőled hülyét? Na, ez már mindennek a teteje! Tudod, milyen az, amikor reménykedsz? Lestél te valaha mást messziről? Forgolódtál végig éjszakákat elejtett félszavak miatt? Zokogtál fájdalmadban, mert valaki kétértelmű dolgot tett? (Igen, arra a bizonyos szilveszterre gondolok!). Haltál már bele majdnem a reménykedésbe? Néztél végig egy kapcsolatot úgy, hogy minden pillanata olyan fájdalmat okozott, hogy azt hitted, nem éled túl? Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Olyan baromi nehéz lenne a menőségen túl is látni? Mást. Másokat. Azt hiszem, ha valaki hülyét csinált a másikból, az egyedül te vagy! Nekem csak egy kitalált francia barát jutott, ennyi, amivel szolgálni tudtam. És te ezt zokon vetted. Hát, csak gratulálni tudok. Az egész párizsi utazásom arról szólt, hogy vártam, hogy jelentkezz. Ó, elnézést, javítanám. Nekem az egész Szent Johanna arról szólt eddig, hogy vártam a jelentkezésedet. Ha kedved volt, írtál. Ha kedved volt, kedves voltál velem. Ha kedved volt, egyszerűen megcsókoltál!! Ha kedved volt, akkor csettintettél, és én, mint olyan sokan mások is, azonnal ugrottam. De volt, amikor nem volt kedved. Olyankor nem szóltál hozzám. Átnéztél rajtam. A barátnőddel (!!!) voltál. Nem foglalkoztál velem. Órákig? Napokig? Hetekig? Ki tudja már? Nem is számít. Szeretném azt hinni, hogy csupán gyerekes vagy, és nem gonosz! Jobb lenne, ha gyerekes lennél, mert a másik lehetőség sokkal, de sokkal jobban fájna, és ha lehetséges, még ennél is nagyobb törést okozna. Szeptember 8. Gyűlölöm azt a napot, néha azt kívánom, bár sose történt volna meg. De aztán, valamiért, ki tudja miért, mégis örülök, hogy megtörtént. Akkor szerettem beléd. Igen, kimondtam, leírtam, tök mindegy. Azóta szól minden egyes napom rólad. Azóta nem tudlak kiverni a fejemből. És azóta nem is akarlak. Csak ott voltál, én pedig hirtelen... nem is tudom. Egyszerűen megszűnt körülöttem minden, és... hagyjuk, már nem is fontos. Bizonyára szórakoztat majd a világ legnevetségesebb szerelmi vallomása (főként, hogy egy Jane Austen-regényben érzem magam ezzel a kézzel írt levél dologgal), de nem számít. Le kellett írnom. El kellett mondanom. Haragszol rám a francia sztori miatt? Vajon miért? Mert most először nem úgy történt valami, ahogyan szeretted volna? Egyáltalán mit szerettél volna? Mindegy, már nem fontos. Élvezd tovább a rajongást, ami körülvesz, ha úgy tartja kedved, döfj belém egy kést újra, és tetszelegj punk barbie-kkal vagy éppen Dina-féle lányokkal. Nem érdekel. Már nem fog fájni. És tudod, miért nem? Mert a fájdalom minden egyes típusát megismertetted velem, kizárt, hogy újat tudsz mutatni. Ha visszamehetnék az időben, és látnám magam szeptember 8.-án, talán felképelném az akkori énemet, és jól megrángatnám, hogy azonnal felejtse el ezt a képtelenséget. Talán az lenne a helyes. De mivel ez nem történhet meg, inkább hálás vagyok azért, amiért aznap reménytelenül beléd estem. Mert azóta legalább tudom, hogy az élet nemcsak igazságtalan, de kegyetlen is. Ezért köszönettel tartozom neked! Köszönöm, hogy átvertél, hogy hülyét csináltál belőlem, hogy ezerszer nevetségessé tettem magam miattad és hogy megtanítottál veszíteni. Nélküled nem ment volna. Így már sokkal jobb... Ó, igen. És azt is nagyon köszönöm, hogy az egész (!!!) történet végére még én lettem a szemét, én lettem, akire haragudni lehet, aki az utálat tárgya és aki miatt sajnálni kell téged! Ezt hogy csináltad? Komolyan érdekelne, mert az, hogy az egész után még én magyarázkodom, ez egyszerűen képtelenség! Rémlik még? Korrepetálások, beszólások, a hülyítés, a "gyere ide-menj innen" típusú, kiszámíthatatlan viselkedés, Viki, Wonderwall (!!!), a szilveszter, a szilveszter után, gitározás, a gyűrű, a gyűrű utáni nem jelentkezés... ugyan. Biztos, hogy ezt még így soha nem gondoltad végig? Ha egyszer eléggé összeszedem magam, és odaadom ezt a levelet, és esetleg megtisztelsz azzal, hogy elolvasod, örülnék, ha átgondolnád a soraimat, mondjuk az én szemszögemből nézve. Hibáztam? Lehet. És te? Mert ha az enyémet hibának nevezzük, akkor a tiédre ki kell találni egy új kifejezést! Tudod, hogy mi a legfurcsább az egészben? Így, utólag visszagondolva, minden félreértés és minden hülyítésed ellenére végig ott volt bennem valami. A remény. A remény, hogy te is úgy érzel, ahogyan én. A remény, hogy talán megtörténhet az a képtelenség, hogy esetleg te és én. A remény, hogy egy olyan srác, mint te, viszontszeret egy olyan lányt, mint én. Bármi történt, bármit tettem, tettél, a remény ott volt bennem, egy pillanatra sem hunyt ki. Néha felerősödött, néha szinte majdnem kialudt, időnként belobbant, majd valami miatt (vagy miattad, vagy miattam), de épphogy csak pislákolt. Szeptember 8-án reményt kaptam tőled. Ami eddig tartott. Mostanra azonban elfogyott és nincs többé. Köszönöm, hogy eddig reménykedhettem, igaz, néha fájó volt, néha boldog, néha kilátástalan, néha pedig éltető. Mindenféle volt, de egy biztos. Mostmár semmilyen sincs. Tudom, hogy lezártad a kettőnk dolgát, már ha egyáltalán valóban volt kettőnknek dolga. Itt az ideje, hogy én is lezárjam. Ja, és ha érdekel, hogy mi lesz velem a remény elvesztése után, akkor csak annyit tudok mondani, hogy ne aggódj, "majd kitalálok magamnak egyet".

 

forrás: SZJG Kalauz